Alapítónk gondolatai

Zenészként mindig késztetést éreztem arra, hogy zenekedvelő fiatalokból alapítsak egy kórust, aztán 1993 februárjában úgy alakult, hogy húsz-harminc fiatallal, többnyire lányokkal beindulhatott az Alla Breve. Az elején egyszerű kánonokkal kezdtünk. Két-három éven belül már hetvenen voltunk, a jó hangú lányok mellé felcsalogattam a helyi rockzenészeket is. Sok fiatal, jó hangú együttesnek biztosítottam próbatermet, használhatták saját hangfelszereléseimet, fellépéseiken vállaltam a hangosítást. Innen jött az ötlet, hogy ingyen próbálhatnak, de cserébe jöjjenek az Alla Brevébe énekelni. Abban az időben a székelyudvarhelyi fiatalság krémje énekelt a kórusban.

Első kiszállásunk 1993 őszén volt Kovásznán, a következő évben Budapesten és környékén már tíz előadást tartottunk, egyszerűbb kórusműveket, madrigálokat énekelve.

Szép lassan fejlődtünk, az itthoniak mellett évente két külföldi fellépésünk is volt, és ez azóta sem változott. A kórus életében a legnehezebb időszakot az jelentette, amikor a tagok egyetemre mentek, többnyire Magyarországra. Nehéz volt megoldani az utánpótlást, emellett nem mindenki tért vissza. Az első tíz évben heti három próbát tartottunk, mindegyik alkalommal két órát, utána már kettőt, jelenleg pedig csak egy alkalommal gyűlünk össze – a család miatt alakult így.

Büszke vagyok arra, hogy a kóruson belül legalább nyolc házasság jött létre, ugyanakkor több mint negyven gyerek született, nagyon erős a tagok közötti összetartás.

Nemzetközi sikerekkel is büszkélkedhetünk: 2013-ban a Pécsi Nemzetközi Kamarakórus-versenyen harmadik helyezést szereztünk, ugyanakkor a határon túli magyar zene ápolásáért különdíjasok lettünk, a KÓTA (Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetsége) hangversenyén pedig úgy kaptunk gálakórusi minősítést felső fokozatban, hogy az alsót átugrottuk. Ugyanabban az évben Románia egyik legrangosabb kórusversenyéről elhoztuk a nagydíjat, egy évvel később a prágai kórusversenyen másodikok lettünk. Ezek mögött kemény munka, a helyszíneken sok stressz van.

A versenyeken mostanra már kötelező műveket kérnek az adott ország nyelvén. Ugyanakkor olyan is volt, hogy negyven perc alatt, akkor kézbe kapott kottából egy Tillai Aurél-művet kellett négy szólamban megtanulni, összeénekelni, majd felállni a színpadra, és levezényelni a zsűri előtt – itt is megmutatkozott a kórus minősége.

Számomra az a legfontosabb, hogy mindenki jókedvvel énekeljen, és olyat, ami a szívéhez van nőve. Igazából én akkor érzem nagyon jól magam, amikor a színpadon hallom, hogy jól szól a kórus, az már kevésbé foglalkoztat, hogy hárman vagy kétszázan tapsolnak a végén.

Kovács László
karnagy